A Tudat - A Gould-viharmadár története

A TUDAT - A Gould-viharmadár története

 

 

 Az élet mindig tudja, mit kell tennie, még akkor is, ha mi tanácstalanok vagyunk. Senki sem tanította meg a szívednek, hogyan kell dobognia. A bőrsejtekben is ugyanolyan összetett folyamatok mennek végbe, mint az agy sejtjeiben. A vörösvérsejt (az egyetlen sejt a testünkben, ami nem tartalmaz DNS-t) pontosan tudja, hova szállítson oxigént. Honnan érkezik ez a tudás? Az orvosi iskolákban a tudat központjaként mutatják be az agyat. Ez a feltételezés általánosan elismert tudásként terjedt el az egész világon, pedig egy az egyben rossz - egy tévhit, ami az emberi büszkeségből született.

 Na de fordítsunk is hátat annak a tévhitnek, ami a gondolkodó elmére korlátozza a tudatot, és forduljunk a felé a feltételezés felé, hogy az a Természetben mindenhol megtalálható. Hadd bizonyítsam be egy elképesztő példán keresztül, hogyan öleli át a tudat teljesen az életet. Lehet, hogy ezt a példát a meditáció témájától való elkalandozásnak tartod, de túl lenyűgöző ahhoz, hogy ellen tudjak állni neki. 

 A Természet egy csodáját szeretném bemutatni neked, ami az Ausztráliában honos Gould-viharmadár (Pterodroma leucoptera) viselkedése. Külsejét tekintve a madár igazán jellegtelen (kb. 25 cm hosszú, a háta barnásszürke, a hasa pedig fehér), az életciklusa azonban rendkívül csodálatraméltó, mert ellentmond a racionális magyarázatoknak. 

 Ausztrália keleti partjánál található a Káposztafa-sziget, ami nevét a szigetet borító káposztafa-pálmákról kapta. Amikor a Gould-viharmadár apró, pelyhes, szürke fiókái kibújnak a tojásból, a szülők úgy etetik őket, hogy kirepülnek a tengerre, teletöltik a begyüket hallal, majd beadogatják azt a fiókák tátogó csőrébe. Ez a rituálé három hónapon át minden este megtörténik. Aztán egyik este a szülők egyszer csak nem térnek vissza. A fiókák várnak. A szülők továbbra sem térnek vissza. A fiókák éhezni kezdenek. 

 De ahelyett, hogy éhen halnának, ösztönösen megmentik saját életüket. A Gould-viharmadár a földre, elszáradt pálmalevelekkel bélelt sziklahasadékba rakja a fészkét. A fiókák kikukucskálnak a hasadékból, majd átrohannak egy közeli káposztafa tövéhez. Előtte még sohasem menekültek, de valamiért tudják, hogy ez az egyetlen esélyük. 

 Akárcsak az albatroszok és más tengeri madarak, a Gould- viharmadár is ügyetlen a szárazföldön, és képtelen felszállni, hacsak nem segíti őt egy szellő. A Káposztafa-sziget erdeiben azonban teljes szélcsend uralkodik a talajszinthez közel. A fióka ezért úgy dönt, felmászik egy fa tetejére, hogy belevesse magát a mélybe. Senki sem mutatta meg neki, hogyan kell, és még sohasem próbálta. Mégis megy neki: behajlított karmával és csőrével sikerül felkapaszkodnia. Néha pihenni is megáll - ilyenkor körbeöleli szárnyaival a fa törzsét. Az éhség már legyengítette, az egyetlen esélye, ha felmászik a fára. Ha leesik, elpusztul. 

 Hiába sikerült azonban felmásznia, még nincs túl a veszélyen, a káposztafa koronája ugyanis tele van éles tövisekkel, amik megsérthetik a testét. Ha sikerül átvergődnie magát a csapdán, beleveti magát a mélybe, ami egy újabb élet vagy halál pillanat a számára. A széljárásnak is kedveznie kell, és a madárnak is használnia kell a szárnyait - nem elég, ha egyszerűen csak zuhan, ez ugyanis végzetes lenne a számára. 

 A sztori legérdekesebb része az után következik, hogy sikerült elkapnia a szelet. Az elkövetkezendő 5-6 évben ugyanis egyszer sem tér vissza a szárazföldre. Folyamatosan a tenger fölött repked, halászik, és alszik. Nem sokat, éjszakánként csak kb. negyven percet, méghozzá úgy, hogy hol az egyik, hol a másik agyféltekéje éber, míg a másik alszik. Mindezt repülés közben! A Tasman-tengeren való kalandozásai után egyszer talán ugyanarra a szigetre tér vissza, ahol született. Arra az aprócska szigetre, ahol pározhat, és ahol újra elkezdődhet egy újabb életciklus. 

 Nézzük csak meg közelebbről azokat a rejtélyeket, amik egyetlen madárfaj életébe vannak besűrítve. A természettudósok megfigyelték már a viharmadarat, és leírták a viselkedésüket is, de annak minden lépése fütyül a racionális magyarázatokra. A legtöbb, amit tehetnek, hogy azt mondják, a fiókák viselkedését ösztöneik vagy a génjeik irányítják. De hogyan lehetséges ez? A DNS-nek egyetlen feladata van, ez pedig a sejteket alkotó fehérjék és enzimek előállítása. A sejt tervrajza nem él. Hogyan mondhatná el a DNS egy viharmadárnak, mit kell tennie, ha halat akar fogni? Hogy addig kell figyelnie a tengert, amíg meg nem pillant egy apró tintahalat vagy halat a víz felszíne alatt, majd le kell buknia a víz alá és el kell kapnia a zsákmányát. Egy olyan összetett manővert kell véghezvinnie, amit előtte még sohasem látott. 

  Az ösztönökkel sem jutunk előrébb, hiszen a madár minden egyes lépését irányítania kellene valaminek annak első repülése előtt, az egyetlen viselkedését kiváltó inger pedig az éhség. Ez űzi ki őt a sziklahasadékból. Hol tanulta azt a képességet, hogy felmásszon a pálmafára? Egy olyan hőstettet, amihez éles karmain kívül alig van eszköze? Azzal a magyarázattal, hogy mindezt ösztönösen teszi, alapvetően csak mellébeszélünk. Elbagatellizáljuk azokat a bonyolult viselkedésmintákat, melyek az egész állatvilágba beépültek. Hogy hogyan, az rejtély marad. 

 Mindaz, amit a viharmadár-fióka tesz, mellőzi a tudatosságot. Szándék van mögötte. Tudja, mit kell tennie. Egy konkrét menetrendet követve cselekszik, amit nem kell tanítani neki. Belül hordozza a tudás minden darabkáját. Bár minden egyes lépése koordinált, a repülés felé vezető egyes lépések önmagukban nem elegendőek. Egy egész viselkedésláncnak kell megtörténnie, hogy elkerülje a végzetét. Már az is az éhségre készíti őt fel, hogy egy jó időn keresztül folyamatosan teletömik a begyét a szülei, egészen addig, amíg súlya meg nem haladja az övékének az egyharmadát, hogy aztán egyik este rejtélyes módon örökre eltűnjenek az életéből. Két hétig a testére lerakódott zsírrétegből él ezután. Kétségtelen, hogy a madár nem csak az egyik vagy a másik lépést ismeri. Minden szükséges lépést tud ahhoz, hogy életben maradhasson. 

 A Gould-viharmadár összetett viselkedésére nem az ösztönök vagy a gének szolgáltatnak elfogadható magyarázatot, hanem a tudat. A tudat intelligens, fegyelmezett, kreatív módon fejezi ki önmagát, ami azt bizonyítja, hogy a lét képes vigyázni önmagára, és ránk, emberekre is.

 

 Részlet Deepak Chopra: Teljes Meditáció című könyvéből